Navigáció
· Fõoldal
· Napló
· GyIK
· Fórum
· Linkek
· Hírkategóriák
· Kapcsolatfelvétel
· Keresés
· Pálos kolostorok
· Rólunk
· Feliratkozás hírlevélre
· Event Calendar
Felhasználók
· Online vendégek: 3

· Online tagok: 0

· Regisztráltak: 12,485
· Legújabb tag: Murakbino
Online Statisztika


Látogatók ma: 3589

Utolsó 24 órában: 
























Legalább ennyit-5.rész
Országos37. A fejlődés két szakasza
Ez a könyv az életet a szellemi fejlődés folyamataként értelmezi, olyan útként, amely során lépésről-lépésre nyerjük vissza az igazi önazonosságunkat, társteremtő létünket Istennel. A folyamatnak az a kulcsa, hogy felülemelkedjünk az emberi önazonosságunkon, így eljutva a szellemi önazonosságunkhoz. Ez nem felületes viselkedésmód váltást, vagy viselkedéskozmetikázást jelent. A folyamat során a tudatos énünk felülemelkedik az Istentől való különváltságának illúzióján, és azon az illúzión, hogy Isten egy ellenséges világban hagyta őt egyedül. A tudatos énünk fejlődésével érhetjük el a magasabb énünkkel való teljes egységet, így az ráébred arra, hogy egy a forrásával és egy minden élettel. Az egységtudat elérésének két szakasza van.
A kitágult önészlelés
Az önazonosságunk megváltoztatása nem mechanikus, hanem kreatív folyamat, amely hatást gyakorol lényünk legbelsejére is. A tudatos énünktől azt kívánja meg, hogy szabaduljon meg négy alsó testünk helytelen meggyőződéseitől, és a tudatos döntések eredményeként helyettesítse azokat a Krisztusi tudat magasabb igazságával. Az útnak ebben a szakaszában az szükséges, hogy tágítsuk ki az önészlelésünket, a megértésünket az élet hétköznapi oldalára vonatkozóan is. Ez tanulást igényel.
Természetesen ez a könyv nem állítja magáról azt, hogy mindent megad ahhoz, hogy ezt a folyamatot teljesíteni tudjuk, hanem azt állítja, hogy nincs a Földön egyetlen olyan hitrendszer sem, amely mindent meg tudna adni, amire szükségünk lesz. Az emberi önészleléstől a szellemi önészlelésig még egyetemi tanulmányokkal a hátunk mögött sem juthatunk el automatikusan. Ennek ellenére a külső tanítások mindaddig hatalmas segítséget jelenthetnek, amíg szem előtt tartjuk azt, hogy csak az a tudás változtatja meg az életünket, amely mélyen belénk ivódott.
A tanulási folyamatnak tehát nem az a célja, hogy intellektuális tudásra tegyünk szert, vagy, hogy bekezdéseket tudjunk idézni ebből a könyvből, vagy szellemi, vallási tanulmányokból. A külső tanulásra úgy kell tekintenünk, mint az intuitív, belső megtapasztalásokra serkentő eszközre, amely integrált tudáshoz vezet, felvértezve bennünket a magasabb tudatszintre jutáshoz.
Mit szükséges megtanulnunk? Szükségünk van alapszintű pszichológiai ismeretekre azért, hogy ismerjük az emberi psziché működését. Ehhez sokféle könyv áll rendelkezésünkre; van közöttük önképző könyv, vagy spirituális pszichológiával foglalkozó könyvek is. Szükséges értenünk a fizikai világegyetem működésének elvét is, vagyis néhány tudományos könyvre is szükségünk lesz. Végül ismernünk kell mélyebben a szellemi valóságot is, amelyhez nagyszámú olyan önképző, spirituális könyv áll rendelkezésünkre, amelyek egyetemes tanításokat nyújtanak, és nem egy bizonyos vallás tanításait.
Mely könyveket válasszuk a megvásárolható több ezer népszerű kiadványból? Minden ember egyéniség. Mindannyian létrehoztuk életútjaink során azokat a személyes blokkjainkat, gátjainkat, amelyeket fel kell oldanunk. Ezért mindannyiunk útja egyéni. Ne essünk guruk, vallási szervezetek, vagy egyetlen tanítás csapdájába sem azt gondolva, hogy közülük bármelyik megad számunkra minden szükségeset. Ehelyett ébredjünk rá a régi mondás igazságtartalmára: „Ha a tanítvány készen áll, a tanító megjelenik.”
Ez nem azt jelenti, hogy egy tanító vezet bennünket az úton végig, hazáig. Az út minden szakaszán más-más tanítóra lesz szükségünk. Ne ragaszkodjunk tehát egyetlen tanításhoz, és ne zárjuk el az elménket a többi elől. Ébredjünk rá arra, hogy az igazi tanítónk a saját Krisztusi önmagunk, aki tudja, hogy mire van ahhoz szükségünk, hogy a következő lépést az úton megtegyük. Legyünk éberek, és nyitottak a belső útmutatásokra! A Krisztusi önmagunk jelzi, hogy mikor milyen külső tanításokra, vagy tanítókra van szükségünk. Fontos, hogy tartsuk nyitva az elménket annak érdekében, hogy a tudatunk ne tudja visszautasítani, vagy félremagyarázni az intuitív vezérfonalat. Kövessük az Isteni útmutatást, amely arra törekszik, hogy kitágítsa az észlelésünket, de nem az ego érdekeinek megfelelően, amely viszont igyekszik azt beszűkíteni!
Vegyük észre, hogy a hibás meggyőződések kiküszöbölése hasonlít egy zár kinyitásához. A hibás meggyőződéseinket szavak segítségével fejezzük ki. Éppen ezért bizonyos szókombináció használata alkalmas lehet arra, hogy meglássuk a régi elképzelésünkben rejlő hibát, és az új igazságtartalmát. Például előfordulhat az, hogy egy könyv tartalmazza mindazt a tudást, amelyre adott esetben szükségünk van, de nem adja meg azt a szóösszetételt, amely ahhoz segítene hozzá, hogy megnyíljon a megértésünk. Mindig keressük tehát azokat a tanításokat, amelyek hozzájárulnak a megértésünkhöz, és ne ragaszkodjunk olyan tanításokhoz, amelyek túl általánosak. Ha nyitottak maradunk a belső irányításra, akkor a Krisztusi énünk megmutatja azt, hogy mire van éppen szükségünk az utunk adott szakaszában. Ehhez a könyvhöz is a Krisztusi énje vezette el Önt.
Lépjünk túl a nem tökéletes energián!
Míg az önazonosságunk újraépítése kreatív folyamat, addig a nem tökéletes energián való túllépés valamilyen szinten mechanikusan történik. A múltbéli karmánk hasonlatos a banki tartozásunkhoz, egyfajta adósság az élet felé. Azt gondolhatjuk, hogy ha pl. x mennyiségű karmával tartozunk, és azt az x mennyiséget visszafizetjük, akkor kiegyenlítettük az adósságunkat, és szabadok vagyunk. Sajnálatosan a karma adósságunk visszafizetése nem ennyire egyszerű, mivel azt több életen keresztül halmoztuk fel.
A karma visszafizetésének egy része lefedi azokat az önző cselekedeteinket, amelyek károsan hatottak az élet más résztvevőire. Mindez önzetlen cselekedetekkel ugyan elméletben kiegyenlíthető, vagy visszafizethető, de mivel a korábbi sok életünk alatt nagyon sok önző tettet hajtottunk végre, ezért azok visszafizetése egy élet során nem oldható meg. Van igazság abban a keresztény koncepcióban, hogy kegyelem nélkül nincs megváltás, vagyis egyetlen ember sem tudná a teljes karmáját törleszteni a felsőbb erők nélkül. Ha nem tekintenének el bizonyos mennyiségű karmánktól, nem bocsátanának meg nekünk, akkor nem lennénk képesek azt visszafizetni.
Ez a nézet vezetett el ahhoz a keresztény doktrínához, hogy Jézus vére a kereszten olyan hatalmas áldozat volt, amely eltörölte az emberiség korábbi bűneit, és minden további bűnt is, amelyet a keresztre feszítés után követett el. Gondolkozzunk azonban reálisan, miért akarna Isten vagy Jézus számunkra kitöltetlen csekket adni? Ha Jézus fizetné meg az összes adósságunkat, akkor az emberiség vajon mit tudna tanulni abból? Hogyan tanulna meg afölé a tudatszint fölé emelkedni, amelyen vétkezett?
Könyvünk az univerzumot egy tudományos laboratóriumhoz, vagy egy spirituális osztályteremhez hasonlítja, ahol a behatárolt önészleléssel megteremtett lényeknek, azaz nekünk, az a feladatunk, hogy a kreatív képességeinket Isten törvényeinek megfelelően az önészlelésünk kiterjesztése mellett alkalmazzuk, és így teljesítsük a társteremtői feladatunkat. Kétféleképpen tanulhatunk: egyrészt a cselekedeteink következményeit elemezve, másrészt a szellemi tanítóink vezetése mellett folytatott helyzetértékeléssel.
Ha Jézus segítségével az összes helytelen cselekedetünk következménye eltűnne, akkor hogyan tudnánk azokból tanulni? Jézus egyértelműen kijelentette, hogy nem elegendő az, ha bizonyos cselekedetektől magunkat távol tartjuk, mivel ahhoz, hogy a bűneinktől megszabaduljunk, arra van szükségünk, hogy afölé a tudatállapot fölé emelkedjünk, amelynek a szintjén vétkeztünk. Például a szélsőségesen önző szint lehet az oka annak, ha valaki megöl egy másik embert, és mindaddig, amíg nem emelkedik efölé a tudatszint fölé, addig nem jut túl az emberölés bűnén.
Mivel azonban szabad akarattal rendelkezünk, ezért sem Jézus, sem bárki más nem tud erővel bennünket rávenni arra, hogy az önző tudatszintünk fölé emelkedjünk. Nekünk kell meghoznunk tudatosan ezt a döntésünket. Jézus, a saját szellemi énünk, és más szellemi lények rendelkeznek ugyan azzal a képességgel, hogy a karmánkat/ bűneinket helyettünk visszafizessék, azonban a törvény addig erre nem ad lehetőséget, ameddig mi saját magunk nem emelkedtünk afölé a tudatszint fölé, amely szinten a bűnt elkövettük.
Ha azonban már túljutottunk a korlátozó tudatszintünkön, akkor megtanultuk a leckét, és nincs annak további haszna, ha az összes korábbi életünk cselekedeteinek a következményeit megéljük. Ezért lehetséges az, hogy a bűneink adósságát szellemi Lények egyenlítsék ki helyettünk kegyelem által. Ahogy erről a későbbiekben még szó lesz, mi egy szellemi Lény kiterjesztései vagyunk, aki annak a Lények hierarchiájának a része, amely egészen a Teremtőig vezet el. Az elkülönültség érzése csak a tudatunkban létezik. A szellemi Lények látják az élet teljes egységét. Az a szellemi Lény, aki az Ön családfájához tartozik, Önre úgy tekint, mint önmaga részére, ezért vágyik arra, hogy lássa az Ön önészlelésének fejlődését. Ha pedig Ön a leckét megtanulta, akkor Ön helyett a karmikus adósságot a szellemi Lény örömmel visszafizeti. A törvény azonban addig erre nem ad lehetőséget, ameddig Ön nem emelkedik afölé a tudatszint fölé, amely a karmikus adósságot okozta.
A lényeg tehát az, hogy a karmánk, bűneink egy része az emberiség tanítóiként szolgáló szellemi Lények beavatkozása, kegyelme által törlődik. Azonban ez a kegyelem addig nem érvényesíthető, ameddig mi nem jutottunk egy bizonyos tudatszint fölé. Így ez a 22-es csapdájának tűnhet; mivel ha nem ismerjük a karma működését, akkor nehéz afölé a tudatszint fölé emelkednünk, amely miatt a karmánkat megteremtettük. Gondoljuk végig az előzőekben elhangzottakat! A karma egyfajta energia, amely a tudatalattinkban halmozódik fel, és amely mágneses vonzást gyakorol a tudatunkra. Ha pl. sok harag energiát halmoztunk fel, akkor az afelé vonz bennünket, hogy bizonyos helyzetekre haraggal reagáljunk, és ezzel még több helytelenül kezelt energiát hozzunk létre. Más szavakkal, ha egy bizonyos mennyiségű karmát teremtettünk, akkor az „hozzásegít” ahhoz, hogy egyre többet teremtsünk magunknak. Ezt a lefelé tartó spirált kell megtörnünk ahhoz, hogy az életünkben fordulat következzen be. Nem nehéz példákat találnunk arra, hogy lássuk, hogy sokan kerülnek olyan súlyos önpusztító helyzetbe, hogy azt gondolják, hogy képtelenek abból kitörni.
A negatív élethelyzetből való kitörés kulcsa az, ha tudjuk, hogy amennyiben át tudjuk alakítani a helytelenül kezelt energiát, és ezzel képesek vagyunk csökkenteni a mágneses vonzást, akkor visszanyerhetjük a gondolataink, az érzelmeink és a cselekedeteink feletti uralmunkat. Ezután indulhatunk el azon a felfelé tartó spirálon, amely a korábbi tudatszintünknél feljebb emel bennünket, megnyitva ezzel a lehetőségét annak, hogy kegyelem által bizonyos karmánknak a fennmaradó részét számunkra semlegesítsék.
Ahogy erről már volt szó, a karma egyszerűen helytelenül kezelt energia, olyan energia, amelynek a rezgésszintje a tiszta szellemi energia szintjéhez képest, melyet a szellemi énünktől kapunk lecsökkent. Ezt az energiát azonban meg lehet „tisztítani”, vissza lehet alakítani azzal, ha megemeljük a rezgésszámát. Ez úgy tehetjük meg, hogy több szellemi energiát hívunk be. A fizikusok már bizonyították azt, ha magas frekvenciájú és alacsony frekvenciájú energiahullámok találkoznak, akkor annak olyan interferencia lesz az eredménye, amely az alacsony frekvenciájú rezgés rezgésszámát megemeli.
A karmától való szabadulásunk kulcsa tehát az, hogy olyan technikát használjuk, amellyel magasabb rezgésszámú szellemi energiát hívhatunk segítségül, amelyet az alacsonyabb frekvenciájú energiára, vagyis a karmánkra irányítunk. Ezzel meg tudunk szabadulni az energiamezőnkben tárolt karmától, és meg tudunk szabadulni a külső karmától is még azelőtt, mielőtt hozzánk visszatérne, és kellemetlen fizikai következményeket okozna.
Hol található ez a technika? A spirituális emberek évezredekig tudatában voltak annak, hogy létezik a spirituális energiának egy olyan formája, amelyet arra terveztek, hogy a testben lévő társteremtők meg tudják tisztítani a helytelenül kezelt energiát. Hívták kegyelemnek, Szentléleknek, Ibolya Lángnak, Isteni Szeretetnek és még sok más néven. Sokféle vallás és spirituális tradíció rendelkezik olyan technikával, vagy rituáléval, amely arra szolgál, hogy behívja ezt az energiát. Lehet, hogy Ön nem úgy nevelkedett, hogy hallott volna ezekről. Ennek ellenére bőséges választékban találhatunk ilyen technikákat. Az a legfontosabb teendő, hogy olyan technikát találjon, amely az Ön jelenlegi szellemi szintjén hatékonyan működik. Ismételten elmondható, hogy az Ön belső tanítója tud és fog is segíteni akkor, ha nyitott elmével kéri az útmutatást. A lehetséges technikákat különböző kategóriákba sorolhatjuk:
• Ima. Amennyiben Ön a tudatát őszintén ráhangolja a magasabb énjére, vagy egy szellemi Lényre, akkor spirituális energiát szabadít fel. Azonban az őszinte ima nem egyezik meg a palackba zárt szellemhez intézett kérésekkel. Az igazi ima az vezetést kér, ráhangolódást a magasabb énünkre, és azoknak a dolgoknak a megerősítéséért fohászkodik, amelyeket megvalósulva szeretnénk látni. A hálánk kifejezése nagyon hatékonnyá teszi az imának. Míg a ledarált ima nem eredményes, a rendszeresen ismételt igaz szívből jövő ima azért hatékony, mert minden ima után egy bizonyos mennyiségű spirituális energiát szabadít fel.
• Megerősítések. A megerősítés, egy olyan rövid kijelentés, amely a igazi valóságot megerősíti, a hamis illúzióknak pedig ellenszegül. Például az, akit kiskorában butának tartottak, most ellenszegülhet azzal a megerősítéssel, hogy kijelenti önmagáról, hogy „ Én az ÉN VAGYOK jelenlétem végtelen intelligenciájával cselekszem”. Vagy egy másik megerősítésként kijelenthetjük, hogy „én vagyok a feltámadás, és az élet (név, körülmény, mint pl. betegség, gazdasági nehézség megemlítésével). A megerősítések hangosan kimondva a leghatékonyabbak.
• Vizualizáció. A vizualizáció, túl a szavakon, egyfajta megerősítés a tudatban. Elképzelünk egy gondolatformát arról, amit szeretnénk, ha az életünkben megvalósulna, és úgy gondolunk rá, mintha már megvalósult volna. Ez azt is magába foglalja, hogy a személy önmagát őszintén azonosítsa a helyzettel, úgy gondoljon rá, úgy érezzen, és úgy cselekedjen, mint amilyen ember ezáltal lenni szeretne. Az anyagi világban azokká válhatunk, akik lenni szeretnénk.
• Fizikai gyakorlatok, mint pl. jóga. A fizikai testünk nincs elkülönülve az energiamezőnktől, hanem valójában annak a legsűrűbb része. Éppen ezért már régóta ismert, hogy bizonyos fizikai gyakorlatok képesek megindítani az energiaáramlást a felső énünkből.
• Hangos rituálék, kántálás, hangos ima, fohászok és rózsafüzérek. Ahogy Mózes I könyvéből, a teremtés könyvéből ismerjük, Isten szavakat használt az univerzum megteremtésére. Az első parancsa az volt: legyen világosság! Keressen magának olyan spirituális módszert, amelyben a kimondott szó hívja be a szellemi energiát, és ezt irányítsa az adott helyzetre! Bizonyos spirituális tradíciókban sok ilyen módszer található.
Jegyezzük meg azonban, hogy ennek a könyvnek olyan egyetemes tanítás a célja, amely különböző háttérrel rendelkező embereknek nyújthat segítséget. Éppen ezért a könyvnek nem célja az, hogy egy speciális tanítást, hitrendszert, szervezetet vagy spirituális technikát jelöljön ki, amelyet a többinél előnyösebbnek tartana. Az a legfontosabb, hogy a belső tanítónk vezetésére hagyatkozzunk! Azonban mielőtt idáig eljutnánk, jó, ha tudjuk, hogy milyen tanítások érhetőek el. Mivel a legtöbb nyugati ember nem spirituális technikák ismeretében nőtt fel, és nem ismeri azok igazi célját, ezért mindenki számára érdemes nyitott szemmel körülnézni, és nem csak egy technikát kipróbálni.
A nyugati embereknek rendkívül fontos az, hogy a gondolkodásukat képesek legyenek a spirituális technikákhoz alakítani. Az eredményesség érdekében pedig napi rendszerességgel érdemes gyakorolni. Mivel azonban a nyugati emberek nincsenek hozzászokva az ilyen napi spirituális rutinhoz, ezért szükségük lesz a gondolkodásmódjuk átalakítására, valamint önfegyelemre és kitartásra.
Vegyük figyelembe azt, hogy a spirituális technikáknak lehetnek bizonyos rövid távú eredményei, de az igazi eredmény eléréséhez időre van szükség. A modern technológia és a marketing korában sok ember úgy vélekedik, hogy a sikernek azonnal jelentkeznie kell. A spirituális úton azonban ez a fajta elvárás nem előnyös. Ha azonnali eredményre számítunk, akkor frusztrációnak és csalódásnak tesszük ki magunkat. Nagyon sok ember tér le a szellemi útról azért, mert nem reális elvárásokkal kezdett hozzá.
A spirituális technikák gyakorlását hosszú távra érdemes tervezni, hiszen olyan karmát, energiát szeretnénk semlegesíteni, amelyet több életen keresztül halmoztunk fel. Emellett azzal is meg kell birkóznunk, hogy megtisztítsuk a tudatunk három felső szintjét is, mielőtt eredményre számíthatnánk. Sok ember kezd úgy neki a szellemi útnak, hogy fizikai eredményt vár el. Egy ideig lelkesek, azután, ha az eredmény nem mutatkozik, akkor elkedvetlenednek, (az ego hatására), és abba hagyják. Sokan éppen akkor adják fel, mielőtt látható eredményt érnének el a fizikai világban. Túljutva a három felső szintjük megtisztításán akkor hagyják abba a gyakorlatokat, mielőtt az eredmények jelentkeznének.
Vegyük figyelembe, hogy bár a karma kiegyensúlyozása, és a negatív energiák megtisztítása mechanikai folyamatnak tűnik, azonban egyetlen spirituális rituálé sem működik a szabad akaratunk ellenére. Meg kell tudnunk bocsájtani önmagunknak és mindenki másnak is ahhoz, hogy a negatív energiáktól meg tudjunk szabadulni. Ha ugyanis nem szabadulunk meg tőlük mielőtt a szellemi energiát behívnánk, akkor az a negatív energiákra nem lesz hatással. Így a szellemi munkának eredménytelen lesz. Ez pedig nem a spirituális technika hibája, sem nem a mögötte álló filozófiáé, hanem a mi hozzáállásunkból adódó hiba.
Emlékezzünk arra is, hogy ha nem dolgozunk őszintén a tudatszintünk emelésén, amely miatt az energiát lerontottuk, akkor a szellemi technikánk nem lesz teljes mértékben hatékony. Ne felejtsük el, hogy csak a gyenge mester okolja a szerszámait a hibákért, az okos azonban saját képességeit tökéletesíti annak érdekében, hogy a szerszámait a legjobb tudásával tudja használni.
38. Életforma és nem gyors megoldás
A szellemi tanítók mindig azt hangsúlyozzák, hogy a következetesség és a kitartás fontos erény a szellemi úton. Jézus például azt mondta, hogy a türelmünk által nyerjük el a lelkünket. Nagyon sok olyan ember van, aki évekig spirituális technikákat gyakorolt, és ismereteket gyűjtött hozzá, de végül feladta az egészet, mert nem érte el azt az eredményt, amelyre várt. Ha azonban csak egy kicsit kitartóbb lett volna, akkor tapasztalhatta volna az eredményt. Van sok olyan ember is, aki bár nem érte el az általa elvárt eredményt, de több kisebb sikert elért, azokra mégsem figyelt fel.

A spirituális út sikerének az kulcsa, hogy ráébredjünk arra, hogy ez nem olyasmi, amit egy bizonyos cél érdekében néhány hónapig gyakorlunk, mint például egy fogyókúra, vagy kilábalás az adósságból, vagy a igazi partner megtalálása. Ez egy életforma, amelynek az életünkön keresztül tartó folyamata során a magasabb tudatszint elérését tűzzük ki célul. Ezt a tudatállapotot számunkra már több szellemi mester demonstrálta pl. Jézus, Buddha. A szellemi fejlődés eljuttat bennünket oda, hogy kialakíthassuk az igazi önazonosságunkat, amelyet arra alapozunk, hogy Istennek társteremtői vagyunk, ugyanakkor egyedülálló spirituális egyéniséggel rendelkezünk. Így érhetjük el azt, hogy az elménk uralkodjon az anyagon; uraljuk a gondolatainkat, az érzelmeinket, és ezáltal az elme békéjét és a belső teljesség érzését alakítsuk ki magunkban.

A tudatnak ezt az állapotát nevezik megvilágosodásnak, Krisztusi tudatszintnek, kozmikus tudatszintnek és még sok más néven. Azonban a legfontosabb az, hogy ráébredjünk arra, hogy mindenki számára lehetséges az, hogy magasabb tudatszintet érjen el, amelynek eredményeként mindazon emberi korlátok fölé emelkedhetünk, amelyek az életben a szenvedést okozzák, és uralni tudjuk a külső és a belső körülményeinket is.

Jelenleg, lehet, hogy Ön ezt a tudatszintet még elképzelni sem tudja, és azt sem hiszi el, hogy ezt el tudná érni. Éppen ezért helyesebb a szellemi utat életformaként tekinteni. A magasabb tudatszint elérésének folyamatát hasonlíthatjuk egy spirál lépcsőn történő felfelé haladáshoz. Most, amikor egy bizonyos lépcsőfokon állunk, talán nem is látjuk a legfelső fokot. A képzelőerőnk, a téves meggyőződéseink és a helytelenül használt energia miatt a tudatunk behatárolt mind a négy testében.

Ez a nagyon fontos felismerés jelzi a veszélyét annak, amikor a külső tudatunkkal hozunk döntést. Például sokan döntenek úgy, hogy a jelenlegi meggyőződésüknél maradnak, vagy, hogy az általuk kiválasztott rutint folytatják az életük végéig. A valóság azonban az, hogy a szellemi út számos szintet, fokot tartogat számunkra ugyanúgy, ahogy az iskolai tanulás is a Földön. Az óvodában pl. tökéletesen helytálló a zsírkréta használata, de teljességgel elfogadhatatlan ugyanez egy felsőfokú iskolában.

A lényeg az, hogy soha ne engedjük, hogy a külső tudatunk megragadjon egy elképzelés, vagy gyakorlat szintjén. Ehelyett arra kell törekednünk, hogy kifejlesszük az intuíciónkat, annak érdekében, hogy közvetlen kapcsolatot tudjunk kialakítani a belső tanítónkkal, a saját Krisztusi tudatunkkal, és az ÉN VAGYOK jelenlétünkkel. Amint ebbe az irányba haladunk, olyan belső útmutatást kaphatunk, hogy hagyjunk el bizonyos meggyőződéseket vagy gyakorlatokat, amelyek korábban nagyon fontosnak tűnhettek a számunkra. Ha azonban nem vagyunk hajlandóak magunk mögött hagyni mindazokat a dolgokat, amelyekre már nincs szükségünk, akkor lehet, hogy megragadunk a spirális lépcső egyik szintjén. Tehát a leglényegesebb a folyamatos haladás érdekében az, hogy legyünk mindig hajlandóak meglépni a következő lépést!
Az ego elutasítja a szellemi utat, hiszen végül, ez az út az ego halálához vezet. Az Ön tudatos énje, már bizonyos mértékben felülírta az egót, ezért olvassa most ezt a könyvet. Azzal, hogy a szellemi útra lépünk, ne gondoljuk azt, hogy az ego feladja a küzdelmét. Az ego nagyon kifinomult módon kísérel meg a jelenlegi szellemi törekvéseinket felhasználva csapdába ejteni bennünket. Az ego nem tudja megakadályozni azt, hogy a szellemi úton a következő lépcsőfokra lépjünk, de az aktuális jelenlegi meggyőződéseinket is felhasználja annak érdekében, hogy megpróbáljon visszatartani a feljebb emelkedésünktől. Mindig azt keresi, hogy mivel tud összekapcsolni, mihez tud hozzákötni az anyagi világban. Keresi annak a módját, hogy milyen félelem által, vagy a spirituális gőgünket felhasználva riasszon el a következő lépcsőfok megtételétől. Sugallhatja azt is, hogy azt képzeljük magunkról, hogy mi már olyan magasan vagyunk, hogy nincs már szükségünk a következő lépésre.
Tény, hogy nagyon sokan, akik magukat spirituális vagy vallásos embernek tartják, gondolják úgy, hogy eljutottak oda ahova nekik jutniuk kellett, ameddig nekünk szükséges volt. Eljutottak valamilyen fokú biztonságérzethez, gondtalansághoz, és ezért gyakran úgy érzik, hogy meg vannak mentve, mert az egyedül helyes meggyőződést képviselik. Ezt az érzést teljes mértékben az ego kreálja, és a továbbiakban is folyamatosan keresi annak a módját, hogy elérje nálunk azt az érzést, hogy nincs már szükségünk a következő lépés megtételére. Az igazság azonban az, hogy a tudatosság szintjének emelkedése soha nem áll meg, hacsak mi úgy nem határozunk, hogy nem lépjük meg a következő lépést. Azok, akik a spirituális úton a legsikeresebben testesítik meg a magasabb tudatszintjüket azok, akik soha sem hagyják, hogy az egójuk, vagy az anyagi világ bármilyen ereje megakadályozza őket a következő lépés megtételében. MINDIG LÉPD MEG A KÖVETKEZŐ LÉPÉST! –ez a mottója azoknak, akik eljutnak a spirállépcső legfelső fokáig jutni, ahelyett, hogy egy alacsonyabb szinten megrekedve elhinnék az ego illúzióját, hogy már elérték a legmagasabb szintet.

Amikor az embereket ráébresztik arra, hogy képesek a szellemi mestereik szintjére emelkedni, akkor a következő általános válaszreakció fogalmazódik meg bennük az ego hatására. Saját maguk tudatszintjét és a cselekedeteiket pl. Jézushoz mérik, és kijelentik, hogy az teljességgel lehetetlen, hogy odáig eljussanak. A másik verzió az, amikor ráébredünk arra, hogy mennyit hibázunk, és úgy gondoljuk, hogy ez mindig így marad, ezért a bűntudat vagy a szégyen uralkodik el rajtunk.

Ahhoz, hogy ezekből a csapdákból kiszabadulhassunk, arra van szükség, hogy rájöjjünk arra, hogy az efféle negatív érzések nem származhatnak Istentől. Isten megteremtett minket, szabad akaratot adott nekünk, és nekünk adta az anyagi világegyetemet, mint egy laboratóriumot, amelyben kísérletezhetünk. Isten nem akarta azt, hogy elveszítsük annak az észlelését, hogy szellemi lények vagyunk, de mivel mégis ez történt, ezért Isten azt szeretné, ha visszanyernénk ezt az igazi önazonosságunkat, amelyet Ő teremtett. Ezért minden, ami a visszafelé vezető úttól elzár bennünket, az csak az egótól származhat, nem pedig Istentől.
Lehet olyan érzésünk, hogy a sok hiba elkövetése ellenére valójában mindig megtettük a legtöbbet, amit tudtunk. Isten nem vár tőlünk ennél többet. Bármit tettünk a múltban, az annak a kifejezése volt, akik akkor voltunk, és amennyit akkor értettünk az életből. Az akkori tudatszintünknek megfelelően a legtöbbet tettük meg. Mostanra azonban már tudjuk, hogy a tudatszintünkön emelhetünk, ezért nem érdemes arra vesztegetnünk az időt, hogy a múlton sajnálkozzunk. Tettük, amit tettünk, mert annyit tudtunk tenni az akkori tudatszintünkkel. Most arra van szükségünk, hogy az összes figyelmünket és energiánkat arra fókuszáljuk, hogy most, és a jövőben jobban cselekedjünk.

A múlton nem tudunk változtatni. Azonban, ha a megértésünkön és a szemléletünkön változtatunk, akkor meg tudjuk változtatni azt, hogy a múltunk milyen hatással legyen ránk jelenleg, és a jövőben. Ha felülemelkedünk a nem tökéletes elképzeléseinken és a helytelenül kezelt energián, amelyek megakadályoztak bennünket abban, hogy a múltban helyesebben cselekedjünk, akkor most tovább léphetünk. Ehhez azonban valóban felül kell a múltunkon emelkednünk, és jobb jövőt kell építenünk.

A múltunk vizsgálatára, a hibáink elemzésére, és a hibák mögötti tudatszint felfedésére azért van csupán szükség, hogy lezárhassuk, elengedhessük a múltunkat. Egyetemes szabály azonban az, hogy csak azt tudjuk elengedni, amely a miénk. Amennyiben tehát nem vesszük észre magunkon, hogy rendelkezünk nem teljesen helyes elképzelésekkel, akkor nem tudjuk ezeket elengedni, magunk mögött hagyni. Ha nem veszünk tudomást egy daganatról, az nem jelenti azt, hogy az nem létezik. Vagyis ameddig nem tudunk a múltunkkal bűntudat, és ítélkezés nélkül szembenézni, és nem vállaljuk a döntéseinkért, vagy a döntésképtelenségünkért a felelősséget, addig nem tudunk a múltunk fölé emelkedni. Fel kell tehát vállalnunk a múltunkat ahhoz, hogy elengedhessük azt, és szabadok lehessünk.

Egy másik fontos felismerés az, hogy amilyennek jelenleg önmagunkat látjuk az, adódhat azokból a helyzetekből, amelyek a jelenlegi életünkben nagyon bekorlátoztak bennünket. Lehet, hogy a korábbi életeinkben magasabb szintre jutottunk el a szellemi fejlődésünkben, mint amit jelenleg kifejezésre juttatunk. A magasabb Énünkhöz visszakapcsolódva azonban, felszabadíthatjuk a korábban elért szintünket, és a jelenlegi korlátainkon is túljuthatunk. Ezáltal hozzáférhetünk a létezésünk jelenlegi céljához, valamint megismerhetjük a Földre érkezésünk hosszútávú küldetését is. Így újra felfedezhetjük a jelenlegi életünkre vonatkozó Isteni tervünket, amely a létezésünknek sokkal mélyebb értelmet ad, és ezzel boldogságot és megelégedést biztosít.

Tegyük mindig a tudatszintünknek megfelelő legtöbbet, legjobbat, és mindig törekedjünk a mélyebb megértésre!

A könyv hátralevő részében az élet alapvető kérdéseire talál majd választ, amely hozzásegíti Önt ahhoz, hogy újra felfedezhesse létezésének célját bolygónkon.
39. Isten honnan származik?
Az anyagi világegyetem, amelyben élünk, olyan energiából áll, amely egy meghatározott szinten rezeg. Fizikai érzékszerveinkkel ennek a spektrumnak csak az alsó tartományát érzékeljük, vagyis a fizikai, anyagi univerzumot. A tudatunk, a tudatos elménk azonban rendelkezik azzal a képességgel, hogy önmagát annál magasabb szintekre hangolja, mint amelyet az érzékszerveinkkel érzékelünk. A fizikai spektrum felett található az érzelmi energia szintje, felette a mentális, majd pedig az önazonosság-energia szintje.

Ahogy az anyagi világ négy szintje fölé emelkedünk, akkor érjük el a szellemi szint legalacsonyabb fokát. Ezen a szinten nagy számú szellemi Lény él . Közülük néhányan teremtették meg az anyagi világegyetemet, és a Föld bolygót. Ezeknek a Lényeknek átfogóan Elohim a nevük. Az Elohim, az Isten szó többes száma; amelyet az Ó-testamentum használ. A szellemi lények közül néhányan a fizikai szintre jöttek le, hogy azután ismét felemelkedhessenek a szellem világába. Ha kiegyenlítjük a karmánkat, és magunkra véve a Krisztusi tudatot megszabadulunk minden téves elképzelésünktől, azzal megvalósítjuk a Földre érkezésünk célját, és akkor mi is emelkedett Lények, emelkedett mesterek lehetünk.

Felemelkedésünk után szellemi, vagyis halhatatlan Lényekké válunk, amely azt jelenti, hogy már nem kell újra testet öltenünk a Földön. Ekkor két lehetőségünk lesz. Választhatjuk az egyéni fejlődésünk további folytatását annak érdekében, hogy a szellemi valóság különböző szintjeire eljutva addig fejlődjünk, amíg el nem érjük azt a legmagasabb szintet, amelyet Isteni tudatszintnek neveznek. Jézus így mondta: „Istenek vagytok” (János 10,34), mert lehetőségünk van a teljes Isteni tudatszint elérésére. A másik lehetőségünk pedig az, hogy átmenetileg az egyéni fejlődésünket félretéve azoknak a fejlődését segítsük, akik még nem emelkedtek fel a Földön. Így a fel nem emelkedett lények szellemi tanítójává válhatunk. A szellemi tanítók közül Jézus, Krisna és Buddha a legismertebbek.

A szellemi valóság szintjein keresztül haladva érjük el a formai világ legmagasabb szintjét. Itt találhatjuk az Anya-Fény legmagasabb frekvenciáját. Amennyiben efölé emelkedünk, akkor jutunk el ahhoz a Lényhez, aki a formai világot teremtette. Őt a legtöbb vallás a legfelső Istennek, vagy Teremtőnek nevezi.

A legtöbb vallás tanítása alapján a Teremtőn túl már nem létezik semmi. Ha ez igaz, akkor a Teremtő honnan származik? Az igazság az, hogy a Teremtő felett van még egy szint, amelyet Mindenségnek nevezünk. A legtöbb ember számára ez azért nem ismert, mert nincsenek rá szavak, elképzelések, de még koncepció sem az anyagi világban, amely a Mindenséget jellemezni tudná. Valójában, ameddig a Földön vagyunk jelen, nincs lehetőségünk arra, hogy teljes mértékben megérthessük azt a tudatszintet, amelyet a Mindenség képvisel. Ennek oka hamarosan látható.

A Mindenséget öntudattal rendelkező, intelligens Lények alkotják, akik önmagukat sem egymástól, sem Istentől nem érzékelik elkülönülve . Tudják magukról, hogy Istenek, Isten kifejeződései, mivel a Mindenségben minden Isten kifejeződése. A Mindenség Lényei nem tudnak magunknak elkülönült egyéniséget kialakítanak, és nem tapasztalhatnak meg semmit, amely a Mindenségtől elkülönülne, hiszen azon kívül semmi sem lehet.
A Mindenség Lényeinek az a meggyőződése, hogy érdemes olyan világot teremteni, amelyben az elkülönülésre lehetőség van. Egy egyéni lény azonban a létezése kezdetén nagyon behatárolt önazonossággal rendelkezik. Önészlelésében gyarapodva eljuthat a Mindenség tudatszintjéig. Ez a Lény ekkorra annak a tudatában kerül vissza a Mindenségbe, hogy megtapasztalta a létezést a Mindenségtől elkülönülve, így a Mindenséget képes még jobban értékelni.
Az a Lény, aki azt a formai világot teremtette, amelyben mi élünk, egyszer egyike volt a Mindenség Lényeinek. Azonban önként vállalta azt, hogy ideiglenesen önmagát a Mindenségen kívülre helyezze, és saját Lényéből, és tudatából teremtsen egy világot, amely látszólag a Mindenségtől elkülönül. Ebben a világban létezhetnek különálló formák, olyan formák, amelyek nem az Egy Isten kifejeződéseinek tűnnek. Létezhetnek olyan különálló lények is, akik nincsenek tudatában annak, hogy ők az Egy Isten kifejeződései. Ezek a lények behatárolt önazonossággal és önészleléssel kezdhetik el az útjukat úgy érzékelve, hogy a forrásuktól, egymástól, és attól a világtól, amelyben élnek elkülönülve léteznek. A tudatszintjük fokozatos egyre magasabb szintre emelésével kezdik el észlelni minden életben az egységet. Ezután lehetőségük van arra, hogy a teljes Isteni tudatuk birtokában a Mindenségbe kerüljenek, vagy Teremtőkké válhatnak, a formai világ megteremtőivé. Mindaddig azonban, amíg ez a lény nem éri el a teljes Isteni tudatszintet, addig a Mindenségről még nem lehet fogalma. Nyilvánvalóan Ön is egyike a behatárolt önészleléssel, de végtelen lehetőségű fejlődéssel rendelkező lényeknek. Az önészlelés kiteljesítése a formai világ megteremtésének a valódi célja, és egyben az élet elsődleges célja.

40. Hogyan teremtette a Teremtő a világegyetemet?
Mivel a Mindenségben nincsenek elkülönült formák, ezért azt a legkönnyebben úgy képzelhetjük el, mint egy üres teret, vagy üres lapot. A Mindenség nem a semmi jelenléte; hanem a valami hiánya, amelyet illusztrálhatunk fehér mezőként, amely nem tartalmaz formákat, amelyeket felfoghatnánk, vagy amelyeket ábrázolhatnánk.


Amikor a Teremtő olyan döntést hoz, hogy a különálló formák világát teremti meg, akkor ennek első lépéseként maga köré von egy szférikus határt. Ez a határ különíti el a Teremtőt a Mindenségtől. Ezzel a Teremtő a Mindenségben olyan teret teremtett, amelyet a saját Lénye és tudata tölt ki.



Ezt követően a Teremtő a Lényét a tér középpontjába, szingularitásba sűríti. Ennek következtében a tér többi részében űr keletkezik, amely a Mindenségtől elkülönül, de még formát nem tartalmaz. Mivel azonban az űr kevesebb, mint a Teremtő Lényének teljessége, ezért az űrben lehetséges különálló formákat teremteni.



A szingularitásból a Teremtő saját Lényének egy részét vetíti ki, amely azonban nem az ősrobbanás teória által felvázolt ellenőrizetlen robbanást eredményezi. Ehelyett a Teremtő önmagát a szingularitás körüli szférába vetíti ki, amely az űrtől azért különül el, mert azt az alapvető szubsztanciát tartalmazza, amely kiindulási szubsztanciája mindennek, amely belőle teremtődik. A Biblia ezt fénynek nevezi, „Legyen világosság!” A tudomány energiának hívja, ez a könyv pedig ennek megnevezésére az Anya-Fény elnevezést használja.


Az első szféra kezdetben nem volt teli fénnyel, valójában jelentős mennyiségű sötétséget tartalmazott, ami persze nem valami gonosz vagy rossz dolgot jelentett, csupán a fény hiányát. A szférán belül, a Teremtő bizonyos formákat, bizonyos struktúrákat teremtett, amelyek az élet alapjául szolgáltak. A Teremtő ezután saját maga öntudattal rendelkező kiterjesztéseit vetítette ki ebbe az első szférába, a formák világának első szintjére. Így jöttek létre azok a lények, akik társteremtőkként lettek megteremtve, de nagyon kevés önazonossággal, és önészleléssel rendelkeztek megteremtésükkor. Azért érzékelhették önmagukat elkülönült lényeknek, mert az első szféra nem volt fénnyel teljesen kitöltve. Az elkülönültség-érzés a sötétségből adódott.

Kezdetben, az első társteremtők tanítója maga a Teremtő volt. Miközben a társteremtők a fejlődésük során egyre önellátóbbak lettek, a kreativitásukat, teremtőerejüket mesterfokra fejlesztették. Elméjük ura lett az anyagnak, így a saját szférájukban egyre kiválóbban tudtak társteremtőként működni. Mindez kettős hatást eredményezett. Egyrészt a társteremtők a Teremtő által létrehozott alapokon új struktúrákat tudtak létrehozni, másrészt a társteremtők a Teremtő végtelen készletéből több fényt juttattak a saját szférájukba.

Ebből adódóan az első szféra idővel olyan fényintenzitást ért el, hogy egyetlen lény számára sem volt lehetséges azt az illúziót fenntartani, hogy a forrásuktól, egymástól, és a szféra struktúráitól elkülönülve léteznek. Amikor a szféra teljes fénymennyisége egy kritikus intenzitást elért, mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy minden a Teremtő fényéből és tudatából keletkezett. Így minden társteremtő eljutott a megvilágosodásig, és közvetlenül a Teremtő kiterjesztésének, a Teremtő egyéniesülésének érezte önmagát.

A Teremtő ekkor önmagát az űrre kivetítve egy másik szférát teremtett, amely az űrtől elkülönült. Ez a szféra ismét csak bizonyos fénymennyiséggel volt ellátva. Azok a társteremtők, akik az első szférában mesterfokot értek el, a tudásukat felhasználva olyan struktúrákat teremtettek, amelyek a második szférában az élet alapjaiként szolgáltak. Amikor ez elkészült, akkor az első szféra mesterei önmaguk öntudattal rendelkező kiterjesztéseit vetítették ki a második szférára.

A társteremtők második generációja szintén behatárolt önazonossággal, és korlátozott önészleléssel rendelkező különálló lényekből állt, akiknek az első szféra mesterei, a spirituális szüleik, lettek a tanítóik. A fejlődésük során ők is eljutottak odáig, hogy mestereivé váltak a második szférának, és velük együtt a szféra is elérte a kritikus fényintenzitást. Ekkor a Teremtő megteremtette a harmadik szférát. Néhányan a második szféra mesterei közül a saját döntésüknek megfelelően tovább emelték a tudatszintjüket annak érdekében, hogy az első szférába juthassanak. A többiek pedig olyan mesterekké váltak, akik képesek voltak rendszerek teremtésére, és ezzel a harmadik szféra társteremtői lettek.

Így folytatódott tovább az élet-életet- teremt folyamat, és az űrben számos szint és szféra keletkezett. Egy-egy új szféra alkonyzónaként indult, amely az űrtől elkülönült, és nem rendelkezett annyi fénnyel, mint a magasabb szférák. A kritikus szintre emelkedve azonban a szféra később a szellemi/spirituális szféra részévé vált. Az anyagi világegyetem a folyamat legutolsó részeként jött létre. Mivel behatárolt fénymennyiséggel lett megteremtve, ezért a szféra társteremtőinek, vagyis nekünk és a többieknek, lehetőségünk volt arra, hogy elkülönült lények önazonosságával kezdjük az életünket. Mivel az alacsony intenzitású fény miatt az anyag sűrűbbnek tűnik, ezért elkülönülve érzékelhető a szellemi szféra képlékenyebb formáitól. Ebből adódóan egy új társteremtő úgy hiheti, hogy az anyagi világegyetemen túl nincs semmi sem, vagy azt gondolhatja, hogy a két világ nem átjárható.

Az anyagi világegyetem ugyanabból az „anyagból” keletkezett, mint az anyagi világegyetem minden része, vagyis az Anya-Fényből. Az anyagi világegyetem azonban alacsonyabb intenzitású fényből lett létrehozva, de rendelkezik azzal a lehetőséggel, hogy a rezgésszintje a szellemi valóság rezgésszintjére emelkedjen. Ezzel az egész világegyetem is magasabb szintre emelkedik. Ez a felemelkedési folyamat, mint külső cél, húzódik meg az anyagi valóság megteremtése mögött.

Az anyagi világegyetem megteremtésének belső, valódi célja pedig az, hogy az ide kerülő társteremtők számára tudományos laboratóriumként szolgáljon. A társteremtők pedig csak a saját tudatszintjük emelésével válhatnak arra képessé, hogy nyitott folyosóként működve még több szellemi fényt engedjenek be az anyagi világegyetembe. A folyamatban közreműködve, a kreatív erőfeszítéseik eredményeként pedig észlelik a világuk felemelkedését. A társteremtők önészlelése addig tágul, míg képesek lesznek a szellemi valóságba emelkedni. Természetesen ez a végső cél az anyagi világegyetem megteremtésével. Minden az önfelismerés szintjének emelése körül forog. Végül azoknak a Lényeknek az önészlelési szintjére juthatunk el, akik számunkra az anyagi világegyetemet megteremtették.
Mindannyian születendő Istenek vagyunk, Istenként lettünk megteremtve. Ez nem istenkáromlás, hanem a legmagasabb szintű valóság.
41. Isten törvénye nem büntetés
Ha az emberek születendő Istenek, akkor hogyan lehetséges az, hogy olyan tudatszintre süllyedtünk, amely szinten kifejezve önmagunkat Isten szintjétől távol kerültünk. Ennek az az oka, hogy a Teremtő nem a parancsait követő, engedelmes robotoknak teremtett bennünket. Szabad akarattal rendelkezünk, és ez a szabad akaratunk nem lenne tökéletes, ha nem lenne lehetőségünk szembeszállni Isten törvényeivel.

A szabad akarat azonban nem jelenti azt, hogy szembe kell szegülnünk Isten törvényeivel, vagy azt, hogy csak akkor vagyunk igazán szabadok, ha ezt meg is tesszük. Hasonlítsuk a lehetőségeinket a közúti hálózathoz! Az utakat azért építjük, hogy könnyen el tudjunk jutni egyik helyről a másikra. A közlekedési szabályok pedig azért szükségesek, hogy biztonságosan közlekedhessünk. Az utakon majdnem mindenhová eljuthatunk, de ha úgy döntünk, hogy letérünk az útról, akkor károsíthatjuk a környezetet, és valószínűleg előbb vagy utóbb valahol elakadunk. Ha úgy döntünk, hogy figyelmen kívül hagyjuk a közlekedési szabályokat, akkor közlekedési balesetnek tesszük ki magunkat, megsérülhetünk, vagy sérülést okozhatunk másoknak. Mégsem bölcs dolog azt mondani, hogy a közlekedési utak és a közlekedési szabályok korlátozzák az utazási lehetőségeinket. Hasonlóképpen értelmetlen azt állítani, hogy Isten törvényei limitálják a szabad akaratunkat, és a kreatív képességeink kifejezését.

Isten törvényei nem olyanok, mint egy kényszerzubbony. Isten törvényeinek a követése nem jelenti azt, hogy csak egyféleképpen viselkedhetünk, és azt sem, hogy fel kellene adnunk a szabad akaratunkat. Sajnálatosan néhány vallás haragos, bíráskodó égi lényként jeleníti meg Istent, aki a törvényeinek megsértéséért pokolra küld bennünket. Mindez bizonyos emberekben ellenérzést kelt Isten törvényeivel szemben, vagy inkább a vallással szemben. Valójában azonban Isten törvényeinek keretein belül végtelen számú lehetőségünk van arra, hogy a kreativitásunkat kifejezésre juttassuk. A törvények arra szolgálnak, hogy a teremtőerőnket úgy használjuk fel, hogy azzal ne árthassunk sem magunknak, sem másoknak, sem pedig a bolygónknak, amelyen élünk.

Gondolkozzunk a Teremtő nézőpontjából! Azzal, hogy a társteremtőknek szabad akaratot adott, azzal Isten felvállalt némi betervezett kockázatot. A társteremtőknek ugyanis lehetőségük van arra, hogy elpusztítsák önmagukat, és arra is, hogy egymás ellen szövetkezve elpusztítsák egymást. Így az emberiség elpusztíthatná önmagát, és a Földbolygót is, megakadályozva ezzel a társteremtőket abban, hogy önészlelésükben, önfelismerésükben fejlődjenek. Ezt megakadályozandó, Istennek megoldást kellett találnia arra, hogy ezt a kockázatot mérsékelje.

Ehhez egyrészt szükség volt olyan törvényekre, amelyek a társteremtőknek segítenek teremtőerejük használatában, másrészt az új társteremtőknek kezdetben olyan segítő szeretetteljes felügyeletet kell biztosítani, amely mellett teremtőerejüket gyakorolva könnyen tanulhatnak a tapasztalataikból.

Az egyik fő szellemi törvény alapján minden egy szubsztanciából, az Anya-Fényből keletkezik. Az anyagi világegyetemben a teremtéshez bizonyos mennyiségű Anya-Fénynek szükséges az anyagi világegyetem rezgésszintjén rezegnie. Ennek az a természetes útja, ha ezt a fényt egyenesen a saját ÉN VAGYOK jelenlétünkből kapjuk. Amikor először az anyagi világba ereszkedünk, egy bizonyos mennyiségű fénnyel, mint indító tőkével kezdjük létünket. Amennyiben ezt bölcsen használjuk, akkor további fénymennyiséget kapunk, amely növeli a teremtőerőnket. Így az ÉN VAGYOK jelenlétünkből áramló fény mennyisége növekedhet, és ezzel az életünk felfelé tartó spirállá alakul, amely egyre teljesebb önészleléshez és anyagi gyarapodáshoz vezet.

Ahogy erről már korábban volt szó, Jézus ezt a törvényt azzal a példabeszéddel illusztrálta, amelyben három szolga bizonyos mennyiségű tálentumot kapott a gazdájától (Máté 25,14) A gazda egy ideig távol volt, és amikor visszatért, akkor elszámoltatta a szolgáit arról, hogy hogyan használták fel a kapott tálentumokat. Ketten közülük megsokszorozták azt, ezért jutalmat kaptak, azonban a harmadik szolga a kapott tálentumokat a földbe ásta el, és ezért elvették tőle. Lehet, hogy mindez keményen hangzik, de jól illusztrálja a törvény személytelen működését.

Az élet célja a gyarapodás, ami azt jelenti, hogy minden megsokszorozódik. Amennyiben gyarapítjuk a fényt és a teremtőerőnket, akkor azzal felemeljük önmagunkat, és minden életet is. Ha nem gyarapítjuk azt, amit kaptunk, vagyis önzően viselkedünk, akkor ártunk magunknak és minden életnek. Ezzel együtt az ÉN VAGYOK jelenlétünkből leszűrődő fény mennyisége csökkenni fog, és ezzel az életünk lefelé tartó spirállá változik. Az anyagi gyarapodáshoz szükséges képességünk csökken, az önészlelésünk pedig önközpontúvá válik, amelynek következtében odáig jutunk, hogy az életet szenvedésként, önmagunkat pedig áldozatként észleljük egy haragos Isten igazságtalan büntetése által.

Valójában Isten soha senkit sem büntet. Isten mindösszesen felállított néhány személytelen szabályt, bizonyos törvényszerűségeket, amelyeknek hatása van az emberiségre. Ha egy repülőgépből ejtőernyő nélkül ugrunk ki, akkor a gravitáció személytelen törvényének következtében a földbe csapódunk, és meghalunk. Ez azonban nem Isten büntetése, hanem a saját hanyag döntésünk mechanikus következménye.
42. Az egyensúly törvénye
Az anyagi világegyetem megteremtésekor a szférában lévő fény bizonyos intenzitással és bizonyos szintű rezgéssel rendelkezett. Ez képviselte a kiindulási szintet, „a kozmikus háttérsugárzást”. A társteremtők kapták azt a feladatot, hogy emeljék a fény intenzitását, és a rezgését a teremtőerejük segítségével mindaddig, amíg az anyagi világegyetem a szellemi valóság részévé válik. Ha a társteremtők megsokszorozták volna a tálentumjaikat, akkor nem lenne szenvedés a Földön. A szabad akarat következtében azonban a társteremtőknek lehetősége van arra, hogy a teremtőerejüket helytelenül használják, és ezáltal az eredeti fénynél alacsonyabb rezgésű fényt hozzanak létre. Ezzel a világegyetemben felborul az egyensúly, így ahhoz, hogy gyarapodás történhessen, ahhoz először helyre kell állítani az egyensúlyt.

Az anyagi világegyetembe való ereszkedéssel együtt bizonyos mennyiségű fényt kaptunk, amellyel a szabad akaratunk által azt tehettünk, amit akartunk. Ha a fényt szeretetteljesen használtuk fel, akkor azzal növeltük az intenzitását és a rezgését, vagyis harmóniába kerültünk a teremtés céljával. Ha azonban a ránk bízott fényt önző vagy önpusztító módon használtuk, azzal a fény intenzitását és a rezgését is csökkentettük, amellyel egyensúlytalanságot teremtettünk a világegyetemben.

A szabad akaratunk következtében az tehetünk, amit akarunk, azonban a szabad akarat törvénye nem jár egyedül. Elválaszthatatlanul együtt jár a következmények törvényével. Ezt nevezi a tudomány a hatás és ellenhatás törvényének, a szellemi tanítások egy része pedig a karma törvényének. Ez alapvetően azt jelenti, hogy felelősek vagyunk azért, amit az Anya-Fénnyel teszünk. Amennyiben szeretetteljesen használjuk, akkor önmagunkat és minden életet felemelünk, és ezzel az erőnk gyarapszik. Ha azonban önző módon használjuk, akkor az élet adósaivá válunk, és addig nem jutunk tovább, amíg az adósságunkat, vagyis a karmánkat ki nem egyenlítjük, és meg nem tisztítjuk a helytelenül felhasznált energiát, vagy ahogyan azt mi nevezni akarjuk. Más szavakkal, teljes szabadsággal rendelkezve azt tehetünk, amit csak akarunk, de minden tettünknek vannak következményei, amelyek elől nem menekülhetünk el. Nem tehetünk szabadon azt, amit akarunk anélkül, hogy ne számolnánk a következményekkel.

Az univerzumnak az a célja, hogy mi az önészlelésünkben fejlődhessünk, vagyis azért vagyunk itt, hogy tanuljunk. Azáltal tanulunk, hogy irányítjuk a kísérletezgetéseinket, majd pedig a tetteink következményeiből tanulunk. Ha a cselekedeteinknek nem lennének következményei, akkor hogyan tanulhatnánk belőlük? Ha nem tanulnánk a cselekedeteinkből, akkor hogyan gyarapodhatna az önészlelésünk, és hogyan teljesíthetnénk a létezésünk célját? Más szavakkal, nem arra lettünk teremtve, hogy a végtelenségig élvezzük a bolygónk által nyújtott körülményeket. A saját magasabb énünk sem szeretne örökre korlátolt önazonossággal rendelkezni, vagyis nem akarja nyomorult bűnösként vagy az egyedfejlődésben előre haladott állatként azonosítani önmagát. Azért ereszkedtünk ide le, hogy az önészlelésünk fejlődésével bizonyos idő múltán a tanulásunk egy másik szintjére emelkedhessünk fel. A kérdés ezek után az, hogy hogyan tanulunk a cselekedeteink következményeiből?
43. Az ember bukása
Amikor a Tudatos Én először ereszkedett az anyagi világba még korlátozott önészleléssel rendelkezett. Az ÉN VAGYOK kiterjesztéseiként léteztünk, bár sem ennek, sem szellemi egyéniségünknek nem voltunk tudatában. Nem ismertük Isten törvényeit sem, ezért sértettük meg azokat, és ezzel anélkül rontottuk le az energiát/csökkentettük annak rezgését, hogy tudtuk volna, hogy mit teszünk. Valószínűleg igazságtalannak tűnne, ha azokért az elkövetett cselekedeteinkért lennénk felelősek, amelyekkel azokat a törvényeket sértettük meg, amelyeket nem is ismertünk. Természetese nem ez a helyzet.

Egy új társteremtő első anyagi világba ereszkedése nem hasonlítható ahhoz, ha valakit iránytű nélkül küldünk a dzsungelbe. A társteremtő először egy felügyelet alatt álló szférába kerül, olyan tanító felügyelete alá, aki közvetlenül az anyagi világ feletti szellemi világban létezik. A tanítónak az a feladata, hogy az új társteremtő számára szeretetteljes magyarázattal szolgáljon a cselekedeteinek következményeit illetően. Ekkor a tanítvány karmájáért is a tanító vállalja a felelősséget. Ha pedig a tanítvány „megtanulta” az adott „leckét”, akkor az időközben megteremtett karmát a tanító egyenlíti ki annak érdekében, hogy a tanítvány folytathassa a tanulást anélkül, hogy az általa okozott hibák ebben megakadályoznák.

A világ sok vallásában található ilyen ideális állapotról szóló történet, elképzelés. A nyugati társadalmakban a legismertebb példa erre az „Édenkert története”. Ez a történet mitológiai formában illusztrálja azt, hogy mi történt az emberekkel a Földön. Ádám és Éva ugyanis nem voltak egyedül a Paradicsomban. Minden egyes ember a szellemi tanítója közvetlen felügyelete alatt ilyen édenkerti állapotban kezdte a létezését. Azonban, mint ahogy az Édenkert történet bemutatja, az emberek elkezdtek kételkedni a tanítójukban, így el kellett hagyniuk a kertet. A valóságban azonban nem erőszakkal lettek onnan kiűzetve, hanem saját tudatszintjük rezgésének csökkenésével szűnt meg számukra a kert tudatos észlelése, és így veszítették el a kapcsolatot a tanítójukkal is.

Miután a társteremtők elveszítették a tanítójukkal való közvetlen kapcsolatot, a szellemi törvény szerint a tanító már nem viselhette a tanítványai karmáját a továbbiakban. A tanító már nem lehet azért a karmáért felelős, amelyet a tanítvány úgy teremt, hogy ő már nem felügyeli. A társteremtők a cselekedeteik következményeiből a különválást megelőzően a tanítójuk szerető közreműködésével tanulhattak. A bukást követően a társteremtők azáltal tanulhattak, hogy a cselekedeteik következményeit visszatükröző kozmikus tükör visszavetítette mindazt, amit kibocsájtottak. A teremtéstörténet ezt így írja le: „orczád verítékével egyed a te kenyeredet” (Mózes 3,19)

Más szavakkal, az „A terv”alapján a társteremtőknek nem kellett volna soha az emberi szenvedést megtapasztalniuk, hanem a tanítójuk útmutatásai pufferként tartották volna egyensúlyban a cselekedeteiket és a karmájukat. Miután azonban a társteremtők elveszítették a tanítójukkal való kapcsolatot a „B terv” lépett életbe. Mivel innentől a társteremtők nem voltak az útmutatásokra nyitottak, ezért abból kellett tanulniuk, hogy megtapasztalták a cselekedeteik következményeit. Ezt nevezik a kemény ütések iskolájának, az Isteni Irányítás iskolájával szemben.

Azok a társteremtők, akik magukat a tanítójuktól elkülönítették, elvesztették a tanítóik irányítását, és ennek következményeként még több karmát teremtettek, amelyet maguknak kellett viselniük. Az egyensúly törvénye alapján, ha az anyagi világegyetemben karmát teremtünk, akkor mindaddig nem emelkedhetünk vissza a szellemi valóságba, ameddig a karmánkat ki nem egyenlítjük. A szellemi tantermekben a társteremtők tisztább testekben éltek, amelyek nem betegedtek meg, és nem is öregedtek. A karma eredményeként azonban a fizikai test elkezdett öregedni, és betegségek alakultak ki, amelyek tovább rövidítették az életet. Így lehetetlenné vált az, hogy a társteremtők a fizikai testük halála előtt ki tudják egyenlíteni a karmájukat. Annak érdekében, hogy a társteremtők további lehetőséghez juthassanak önmaguk megváltása érdekében a reinkarnációs „C terv” lépett életbe. Ennek értelmében mindaddig újra és újraszületünk a Földön, ameddig nem tanuljuk meg a leckéinket, és nem egyenlítjük ki a karmánk bizonyos részét.
44. Visszakapcsolódás a szellemi tanítónkhoz
Két lehetőségünk van arra, hogy a leckénket megtanuljuk az életben. Folytathatjuk a tanulást a kemény ütések iskolájában, ahol saját magunknak kell a karmánkat felismerni, és azt kiegyenlíteni, valamint erőfeszítéseket tehetünk annak érdekében, hogy visszatérjünk a szellemi tanítónkhoz, és ennek eredményeként útmutatást, és kegyelmet kapjunk tőle. A tanítónkkal való kiegyezés a szellemi út egyik legfontosabb célja. Hozzákezdhetünk ehhez úgy, ha külső szellemi tanításokat tanulmányozunk, valamint olyan gyakorlati technikákat követünk, amelyekkel az alsó négy testünket megtisztíthatjuk. Miután a téves elképzeléseinktől és a helytelenül kezelt energiától megtisztítottuk magunkat, ezzel természetes módon, lépésenként nyerjük vissza a kapcsolatot a Krisztusi énükkel, az ÉN VAGYOK jelenlétünkkel, és a szellemi tanítónkkal, vagy tanítóinkkal.

Nagyszámú szellemi tanító segíti az emberiség tudatszintjének emelését. Minden egyes ember rendelkezik személyes tanítóval. Ezek a tanítók nagyon sok ismert vagy kevésbé ismert vallás létrejöttét inspirálták azok kialakulásának a kezdetén, ugyanakkor nagyon sok tudományos felfedezéshez is ők juttatták el az emberiséget. A tanítókat sokfélképpen nevezik, pl. a Felemelkedettek Serege, Égi Sereg, Nagy Fehér Testvériség, (a fehér nem a bőrszínre, hanem a fényük színére utal) és nevezik őket emelkedett mestereknek is. A tanítók bizonyos idő periódusok és ciklusok szerint látják el tevékenységüket, amely ciklusok időtartama kb. 2000 év.

Jézus 2000 évvel ezelőtt jött a Földre, megalapítva azt a spirituális ciklust, amelyet a Halak korszaknak nevezünk. Ez idő alatt az emberiségnek az lett volna a feladata, hogy az ő példáját követve jusson el arra a tudatszintre, amelyet Jézus demonstrált. Pál ezért mondta: „Azt (a tudatot) törekedjetek megvalósítani magatokban, ami a Jézus Krisztusban is megvolt.” (Pál levele a Filippiekhez 2,15) Jézus ezért mondta: „Bizony, bizony mondom néktek: Aki hisz énbennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekeszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál.” (János 14,12)
A Föld jelenleg a következő szellemi ciklusába kezd, amelyet a Vízöntő korának neveznek. Ebben az időszakban az emberiségnek az a feladata, hogy a Halak korszak ideje alatt elért tudatszintre építve magasabb szellemi szabadságszintet érjen el. Sajnálatosan azonban Jézus belső tanításai jórészt félre lettek értve, éppen ezért az emberek többsége nincs annak tudatában, hogy a feladatuk az, hogy a Krisztusi tudatszintet elérjék. Ennek ellenére nagyszámú szellemileg érzékeny és tudatos ember érzi azt, hogy fontos küldetése és része van ebben a korszakban.

Ezek az emberek azért testesültek meg jelenleg, hogy segítsék a Halak korszak tudatszintjéből a Vízöntő korszakba való átmenetet. Ha Ön ezt a könyvet olvassa, akkor nagy valószínűséggel Ön is egyike ezeknek az embereknek. Nem fogja mindaddig teljesen elégedettnek érezni önmagát, ameddig nem kapcsolódik vissza a szellemi küldetéséhez és a személyes Isteni tervéhez. Ahhoz, hogy teljes mértékben megértse ezt a küldetést, szüksége lesz arra, hogy ismerje a Krisztusi tudat és az anti-krisztusi tudat közötti különbséget.
45. Krisztus és anti-krisztus - Lenni vagy nem lenni
Amikor a Teremtő úgy döntött, hogy a társteremtőknek szabad akaratot biztosít, tudatában volt annak, hogy a társteremtők a teremtőerejüket hibásan is használhatják. Tudta, hogy ez egy fátyol létrejöttét eredményezheti, amely a helytelenül felhasznált energiából és a helytelen meggyőződésekből áll elszeparálva, különválasztva ezzel (a tudatukban, nem a valóságban) önmagukat a szellemi tanítóiktól, a szellemi önmaguktól és a Teremtőjüktől. Így a társteremtők elfelejtik majd szellemi eredetüket, önazonosságukat, és oda juthatnak, hogy önmagukat nem tartják többre az evolúció csúcsán lévő állatoknál, akik az öröklődés és a környezeti tényezők hatásaként jöttek létre. Hogyan lehet mindennek az esélyét minimalizálni, és hogyan tudja a Teremtő azt biztosítani, hogy a társteremtőknek mindig legyen lehetőségük arra, hogy visszatérhessenek igazi önazonosságukhoz, függetlenül attól, hogy az indulásukhoz képest milyen mélyre süllyedtek. A Teremtő ezt nagyon eredeti megoldással, egy kozmikus biztonsági mechanizmussal oldotta meg.

Ahogy erről a korábbiakban esett szó, a Teremtő a teremtés folyamatát saját Lényének szingularitásba tömörítésével kezdte, mellyel űrt teremtett. A Teremtő ezután önmagát fokozatosan tágította, melynek során az űr kezd megtelni. A Teremtést két alapvető erő jelenléte jellemzi, vagyis a tágulást okozó, expandáló erő (az Atya Isten), és az összehúzó erő (az Anya Isten). Ha a tágulást okozó erő lenne az uralkodó, akkor a Teremtő energiája egy kontroll nélküli robbanás eredményeként áradna szét, és azonnal betöltené az űrt. Ha azonban az összehúzó erő lenne domináns, akkor minden egy fekete lyukba tömörülne, amelyet egyetlen szervezet sem élne túl. Mivel azonban a teremtés célja az, hogy a fokozatos tágulás mellett lehetőséget nyújtson a társteremtőknek az önészlelésük kifejlődésében, ezzel biztosítva a kiegyensúlyozott növekedést, amely fokozatosan elvezet a végső célhoz.

Az az erő, amely az Atya tágulást-elősegítő erejét, és az Anya összehúzó erejét egyensúlyban tartja az egyszülött Fiú, vagyis az egyetemes Krisztusi tudat, amelyet a Biblia Igének nevez. Ez az a tudat, amely túlszárnyal minden egyes emberi lényt, ugyanakkor minden emberi lénynek lehetőséget ad vele eggyé válni, és elérni ezzel azt, hogy a megtestesült Krisztussá, az Ige megtestesítőjévé váljon. Valójában minden egyes embernek legteljesebb lehetősége az, hogy a Jézus Krisztusban lévő tudat őbenne is meglegyen, ezzel beteljesítve a küldetést, hogy teljesen megvilágosodott társteremtővé váljon, aki az elméjével uralkodik az anyag felett, amelyet Jézus és más megvilágosodott Lények megmutattak nekünk.

A Krisztusi tudat az egyesítő elem a formai világ több milliárdnyi manifesztálódása mögött. A Krisztusi tudat tartalmazza a teremtés tervét, beleértve a Teremtő célját, valamint Isten minden szellemi és természeti törvényét. Ahogy a Biblia mondja: „Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” (János 1,3), amely azt jelenti, hogy minden külső megnyilvánulás mögött a Krisztusi tudat egyetlen valósága rejlik. Ezért nem történhet soha az meg, hogy ne tudnánk visszanyerni az igazi önazonosságunkat.

Mindegy, hogy milyen messzire süllyedtünk, ahhoz a tudatszinthez képest, amellyel teremtve lettünk, soha nem veszhetünk el teljes mértékben. MINDIG van arra lehetőségünk, hogy a Krisztusi tudatszintre eljussunk, amely az emberiség igazi megváltója. Jézus maga beszélt a Krisztusi tudatszintről, de mivel csak példabeszédekben szólhatott, ezért „Isten országa” szimbólumként emlegette. Ezért mondta azt, hogy az Isten országa bennetek van (Lukács 17,21), amely azt jelenti, hogy Isten országa egy tudatállapot.

A Krisztusi tudat az az egyesítő tényező, amely a Teremtő és a teremtményei közötti egységet biztosított szolgálni, különös tekintettel, az öntudattal bíró, és szabad akarattal rendelkező társteremtőkre. A szabad akarat egyenes következménye az, hogy a társteremtőknek lehetőségük van arra, hogy Isten törvényeivel szembe helyezkedjenek. Ahhoz azonban, hogy Isten törvényeivel szembeszálljanak, nem használhatják a Krisztusi tudatot, amelyből az következik, hogy van a Krisztusi tudatnak egy ellentéte, amelyet anti-krisztusi tudatnak nevezünk. Az anti-krisztusi tudat az, amely a társteremtők számára lehetővé teszi az elkülönülést Istentől, a szellemi tanítóiktól, és ez teremti meg a fátylat, amely miatt látszólag úgy tűnik, mintha el lennének különítve a Teremtőjüktől, a többi társteremtőtől és a bolygótól, amelyen élnek. Ez teszi a társteremtők számára lehetővé azt is, hogy elfelejthessék Isten célját a teremtéssel, vagy azt, hogy szándékosan fellázadjanak ez ellen a cél ellen megtagadva saját szerepüket.

Amikor már a Krisztusi tudatból birtokolunk valamennyit, akkor észlelni kezdjük a minden élet mögötti egységet, amely lehetetlenné teszi azt, hogy bántsuk egymást. Jézus mondta, hogy cselekedjük a többiekkel azt, amit szeretnénk, hogy ők cselekedjenek velünk, mert ő látta a minden élet mögötti egységet. Ő azonban azt is tudta, hogy amit másokkal teszünk, azt önmagunkkal tesszük, a magasabb Énünkkel. Amikor tehát az anti-krisztusi tudat szintjén esünk csapdába, akkor úgy érzékeljük, hogy ettől a magasabb Énünktől el vagyunk különítve, és talán ez az énünk nem is létezik. Ebből az az illúzió fakad, hogy bánthatunk másokat anélkül, hogy magunkat bántanánk. Még az az illúzió is innen ered, hogy a cselekedeteinknek nincsenek következményei, vagy, hogy ki tudjuk játszani a világmindenséget, és meg tudunk menekülni a következményektől.

Nem kétséges, hogy Ön bizonyára hallotta már Shakespeare Hamlet című drámájának ismert kérdését: „Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés.” A teljesebb jelentése: „ Krisztusként lenni, vagy nem Krisztusként lenni, ez az igazi kérdés.” Lehetősége van arra, hogy a megtestesült Krisztus legyen, de csak abban az esetben, ha megválaszolja azt a kérdést, hogy Krisztus akar-e lenni, vagy nem Krisztus akarna lenni.
46. Ismerjük meg a jó és a rossz tudásának a gyümölcsét!
A Krisztusi tudatszint és az anti-krisztusi tudatszint közötti választás lehetőségét az Édenkert történet szimbolizálja. A kertben Isten jelképezte a szellemi tanítót, aki eggyé vált az egyetemes Krisztusi tudattal, és így a kozmikus Krisztust képviselte. Ő tanította Ádámot és Évát, akik egy nagyobb társteremtő csoportot szimbolizáltak, a személyes Krisztusság útját járva. Ez az út vezeti el a társteremtőket, akik behatárolt önészleléssel, és elkülönült önazonossággal indulnak el oda, hogy eggyé váljanak a forrásukkal, és visszanyerjék az igazi önazonosságukat, mint Isten fiai és lányai. Ezért mondja a Biblia a Krisztusról: „Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek;”Ahhoz, hogy megértsük a szimbólum mögött rejlő igazi üzenetet arra van szükségünk, hogy észleljük a nagyon finom, de nagyfontosságú különbségeket.

Ha a világot a Krisztusi tudatszinttel szemléljük, akkor tisztán láthatjuk, hogy a Teremtő mindennek a forrása, és minden megjelenés mögött ott van az egység. Láthatjuk a Teremtő célját, és láthatjuk azt is, ha az Ő törvényeit követjük, akkor az a mi hasznunkra is válik. Azt is láthatjuk, hogy a saját magasabb Énünk döntött úgy, hogy megteremtse a Tudatos Énünket, mert részt akart vállalni a Teremtő munkájából. Ezért nincsen konfliktus Isten célja és a saját magasabb Énünk vágyai között. A Krisztusi tudatban végérvényesen elkülönül a jó és a rossz, vagyis a valós és a valótlan. A Krisztusi tudat tudja, hogy mi az, ami megegyezik Isten céljával és törvényével, és ami Isten céljától és törvényeitől elkülönül, az valótlan.

Ha a világot az anti-krisztusi tudatszinten szemléljük, akkor ott nem láthatjuk meg a minden élet mögött ott rejlő egységet, Isten célját és törvényeit. Az anti-krisztusi tudat nem látja a valóságot, csak a valóság egy vetületét, amelyet létrehoztak és a valóságra vetítenek. Erről szól az első két parancsolat a Tíz parancsolatból: „3. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem. 4. Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak.”(Mózes II. könyve, 20.
Hozzászólások
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Értékelés
Csak regisztrált tagok értékelhetnek

Jelentkezz be vagy regisztrálj

Még nem értékelték
Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Regisztráció

Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése
Instant Messenger

Csevegő