Ilyen az igazi székely
Írta: vince62 - Dátum: Július 14 2011 07:08:18
PÁLOS BARÁTÖrökzöld témája irodalmunknak a székelység szálfaegyenessége, önfeláldozó önazonossága, az, hogy – amint elfeledett írónőjük, L. Rádai Ilona írja – „magyarságukon változtatni nem tudnak: hazajön az agyongyötört székely fiú és lerázza magáról az oláh sallangot: több oláh szót nem mond ki, csak ha muszáj, és a fiát titkon tanítja a Himnuszra”. Legalábbis ez jellemezte a székelység zömét még a két világháború között, amint erről Kisházi Mihály drámai hangú elbeszélése is tanúskodik.

Teljes hír
Örökzöld témája irodalmunknak a székelység szálfaegyenessége, önfeláldozó önazonossága, az, hogy – amint elfeledett írónőjük, L. Rádai Ilona írja – „magyarságukon változtatni nem tudnak: hazajön az agyongyötört székely fiú és lerázza magáról az oláh sallangot: több oláh szót nem mond ki, csak ha muszáj, és a fiát titkon tanítja a Himnuszra”. Legalábbis ez jellemezte a székelység zömét még a két világháború között, amint erről Kisházi Mihály drámai hangú elbeszélése is tanúskodik.


A szerző szívgárdisták számára írt, csak az említett írónő két regényéhez (Sikolytó Erdély, Margit) fogható kötetének (Több telik tőlem!, 1944) ezen elbeszélését lelkiismereti tükörként használhatjuk mindmáig, amiért állandóan megkérdezi tőlünk, mennyire is ragaszkodunk magyar mivoltunkhoz?

A MAGYAR LEÁNY

»A leányok tágra nyitott szemmel néztek a tanító nénire, amikor másodmagával belépett. Azaz nem is annyira a tanító nénire néztek így, hanem arra a kislányra, akinek a kezét fogta a tanító néni.

Első látásra olyan korú lehetett, mint ők. Valamivel azonban magasabb volt. Sovány arcocskája mosolygásra állt, bár látszott rajta, hogy nagyon izgatott. Érdekes, különös ruha volt rajta: csaknem bokáig ért, amellett gyönyörűen volt hímezve is, bár meglátszott rajta, hogy kézzel hímezték és azt is érezték a lányok, hogy a kis jövevény egyszerű embernek a lánya.

– Lánykák, itt van új kistársatok: Székely Anikó. Nemcsak a neve Székely, hanem a származása is. Most jött egyenesen az ég felé mutató csíki hegyek aljáról. Mielőtt még megmutatnám a helyét, arra kérlek benneteket, hogy ezt a kislányt nagyon-nagyon szeressétek. Ha barátja lennék a becézésnek, akkor még azt is mondanám, hogy különösen becézgessétek, mert ez a kis magyar testvérünk már nagyon sokat szenvedett azért, amiért magyarnak született és magyar akart maradni. Ígéritek, hogy szeretni fogjátok
– Igen! – hangzott a lelkes ígéret.
– Ideülsz kislányom, Marika és Margitka közé, az első padba. Ha valami kérdeznivalód van, kérdezd csak bátran. Ha én nem vagyok itt, ez a két kislány megmondja majd, eligazít téged.
Szeretettel fogadta a két kis pajti a jövevényt. Segítettek a könyvét elhelyezni. A hátrább ülők pedig nyakukat nyújtogatva nézték nagy kíváncsian, hogy milyen is hát az új leány?
– Hol laksz? – kérdezte suttogva Marika.
– Nem tudom még – felelte a kis pajti.
A kérdést azonban meghallotta a tanító néni is. Csendet intett:
– Mielőtt még megkezdenénk a rendes napi munkát, beszélgessünk csak Székely Anikó történetéről. Nagyon jó, ha megismeritek, mert ez a gyenge kis székely leány példát mutat minden magyar leánynak arra, hogyan kell igazán szeretni hazáját.
Figyelőre helyezkedtek a leányok.

–Anikó a csíki havasok alján született egy kis faluban. Ott éltek a szülei, a nagyszülei és minden őse is. Még nem élt Anikó, amikor Magyarországtól ezt a gyönyörű vidéket elrabolták alattomos szomszédjaink, az oláhok. Azóta ők uralkodtak ott. Ha csak lehetett, a székelyeket kínozták, üldözték, elvették földjeiket, lefoglalták állataikat, erdeiket. Mikor kivették a mindennapi kenyerüket kezükből, elüldözték olyan vidékekre, ahol tisztán oláhok laktak. Nem egy székely gazda lett így földönfutóvá. Így került Anikó édesapja is egy bányába munkásnak. Onnan küldözte megtakarított pénzecskéjét családjának haza, a csíki havasok aljára. Anikónak még volt két fiútestvére is, idősebbek Anikónál. Mikor megnőttek, a katolikus magyar iskolába jártak mindannyian, mert csak ott tanítottak magyarul. No volt is bajuk, mert a tanító urat folyton zaklatták az oláh csendőrök. De hát a tanító úr is székely ember volt, nem törődött a feléje leselkedő veszéllyel, hanem tanította, nevelte a kis székely pajtikat. Ha magyar történelmet tanított, akkor egy fiú mindig a kapuban leselkedett, hogy nem jönnek-e a csendőrök? Ha veszélyt sejtett, füttyentett. Mire a csendőrök megérkeztek, már számoltak a gyerekek, tehát nem kellett félniük. Tudták pedig a csendőrök, hogy a székely tanító úr magyarrá neveli a székely gyermekeket. Végül aztán egyszerűen behívták a tanító urat katonának, így a gyerekek tanító nélkül maradtak. Anikóra pedig ráfogták, hogy nem tartozik a faluhoz, hiszen az édesapja is elment a román bányába dolgozni. Egyszerűen vonatra rakták az egész családot és elvitték a bányatelepre. Ott persze csak oláh iskola volt. Esténként Anikó édesanyja, édesapja tanítgatták gyermekeiket arra, ami magyar, és ami a magyar ember részére annyira fontos, földrajzra és történelemre.

Mindenkor magyarnak kell vallania magát, még ha ezért meg kell is halnia!

– A román iskolában éppen vizsga volt. Ott volt a bányaigazgató, meg még sok román előkelőség is. A tanító néni az oláh történelemből kérdezte a gyereket. Anikót nagyon bántotta, hogy olyan csúnyán beszélnek a magyarokról. Az egész történelem nem volt más, mint a magyarok gyalázása. Az oláh tanító azt mondta, hogy a magyarok egyik legnagyobb királya, Mátyás is oláh származású volt. Ekkor nem tudott tovább tűrni Anikó, felállt és azt mondta:
– Ez nem igaz. Mátyás király magyar volt.
Gondolhatjátok, hogy mekkora felháborodást váltott ki ez a kijelentés! A tanító néni azonnal kiküldte Anikót:
– Takarodj ki, te magyar lázadó! Majd vizsga után számolunk!
Anikó azonban nem ijedt meg. Azt tanulta szüleitől, hogy mindenkor magyarnak kell vallania magát, még akkor is, ha ezért meg kell is halnia! Hát akkor csak jöjjön az a számolás!
Vizsga után valóban behívta a tanító néni a szobájába.
– Ugye kislányom, hogy csak véletlenül mondtál olyan meggondolatlan dolgot? – kérdezte mézédes hangon a tanító néni.
– Nem. Tudom, hogy úgy van, ahogy mondtam! – felelte Anikó bátran.
– Dehogy tudod, dehogy tudod. Hiszen az iskolában nem ezt tanítottam, emlékezhetsz rá!
– Az iskolában nem azt tanítják tanító néniék, ami az igaz, hanem azt, ami tanító néniéknek és az oláhoknak tetszik! – mondta Anikó.
A tanító néni válasza hatalmas pofon volt. Aztán hajánál fogva dobta ki Anikót:
– Jól van, ha nem kell a nagy román nemzet, akkor nem ad majd nektek kenyeret, ti nyakas magyar kutyák! Majd adok én nektek!
Anikó sápadtan, de nyugodt lelkiismerettel ment haza. Édesanyja szomorúan csókolta meg kislányát:
– Jól tetted kincsem. Látod, nem könnyű dolog magyarnak lenni!
Este a váltás után hiába várták haza édesapjukat. Édesanyjuk rosszat sejtett és elment a bányaépület elé. Ott azonban nem látott senkit. Bement a bányairodába:
– Kérem szépen, miért nem jött fel még a férjem?
Az oláh tisztviselő megkérdezte, hogy ki a férje. Mikor megtudta, vállat vont:
– Elment.
– Hová? Hová vitték az én jó uramat? – ijedt meg az asszony.
– Semmi köze hozzá. Majd megtanítjuk mi az ilyen lázadókat, hogyan kell a nagy román nemzettel szemben viselkedniük!
Kezét tördelve ment haza az asszony. Anikó azóta sem látta az édesapját. De nem maradhattak sokáig a bányatelepen sem, mert egyszerűen visszavitték őket a csíki havasok aljára. Ott élt-tengődött a kis székely család. Édesanyjuk nem tudott másképp gondoskodni róluk, mint hogy kislányát odaadta egyik rokonukhoz, két fiával pedig elment Brassóba szolgálni. Mikor aztán a csíki vidék visszakerült hozzánk, Anikó egyedül maradt, mert most már Brassóba csak útlevéllel lehetett menni.

„Te odaadtad mindenedet a magyarságodért.”

– Látjátok lánykák, Anikó elvesztette édesanyját, édesapját, testvéreit azért, mert magyar akart maradni. Megbántad-e Anikó? – kérdezte a tanító néni.
Anikó illedelmesen felállt. A tanító nénire nézett, majd lehajtotta a fejét:
– Magyarnak teremtett az én Istenem, nem tagadom meg soha a fajtámat, ha darabokra tépnek sem… De… tanító néni kérem szépen… nagyon szeretném látni az én drága jó szüleimet, testvéreimet…
Szegény kislány leroskadt a padra, és keservesen zokogott. A tanító néni pedig lejött a dobogóról, a kis Anikó fejére tette a kezét:
– Ne sírj kicsi Anikó. Tudjuk, hogy te odaadtad mindenedet a magyarságodért. A legdrágábbat vesztetted el. A jó Jézuska majd visszaad neked mindent, amit úgy érzel most, hogy elvesztettél. Nézd csak, édesanyád helyett itt leszek én, ezek a kislányok a testvéreid lesznek majd. Tudom, hogy szeretni fognak nagyon és jól érzed majd magad közöttünk. Látod, nekem úgy sincsen most senkim, nálam laksz, te leszel az én kislányom. Amikor akarsz, mindig elmehetsz majd kis társaiddal játszani, tudom, hogy jó lesz neked itt.
– Gyermekek! Anikó bizony megszégyenített mindannyiunkat. Emlékeztek rá, mikor a szegény magyar gyermekek javára gyűjtöttünk, milyen keveset tudtunk összeszedni? Akkor azt mondtam, hogy mi nagyon boldogok lehetünk, hogy tőlünk csak ilyen keveset kíván a haza és szégyellhetjük magunkat, hogy még ennyit sem akarunk megadni. Igazat mondtam akkor! Anikótól mit tanulunk?
– Hogy mindig, mindenben és minden körülmények között magyarok legyünk! – felelte Zsuzsi lelkesen.
––Igaz, így van. Majd meglátjuk, hogy nem csalódik-e bennetek a magyar haza?!
Egyszerre felelte minden leány:
Nem!«
forrás:hunhir.info